Globális kérdések, globális válaszok, globális felelősség… És én, az egyén hol vagyok? Nekem mi a dolgom, hol a felelősségem? Olvassuk az újságot, nézzük a TV-ben a híreket, és hangosan sóhajtozunk, felháborodunk vagy megrettenünk – ki-ki saját habitusa szerint -, hogy jaj, elborít minket a szemét, tegyenek már valamit. A kik? Hát azok ott, akik nem tesznek, mert mi persze ehhez kicsik vagyunk, meg kevesen, meg egyedül. Ja, és persze nehogy összekoszoljuk a kezünket.

Hihetetlenül kényelmes világban élünk. Ez jutott eszembe ma délelőtt, mikor arra próbáltam rávenni szomszédaimat, hogy kezdjünk el komposztálni. Rengeteg a háztartási hulladék, amit sajnálok csakúgy kidobni, ráadásul, ha komposztálnánk, a szemétdíjunk is kevesebb lehetne, szóval mindenki jól járna vele.  Elméletben hamar egyetértettünk.  A komposztálás jó, az vitathatatlan. De hogy komposztálni is jó-e, az már nem volt annyira egyértelmű.

„Elég macerás dolog az. Meg én biztosan nem szeretném azt kevergetni,” – hangzott a nem túl lelkes megjegyzés, amúgy a komposztálás jelentőségét globálisan elismerő, szomszédom szájából.

„Hát igen. A végén ég koszos lesz a kezünk,” – gondoltam magamban, de hangosan csupán annyit mondtam, hogy inkább nézzünk alaposabban utána, meg hogy többféle módszer van, válasszuk ki a legmegfelelőbbet.

Ennyiben maradtunk. Én belevetettem magam az internetbe és a komposztálás rejtelmeibe, de gondolataim folyamatosan elkalandoztak. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből, hogy miért nem érezzük annyira magunkénak a Földünket, vagy egyszerűen csak szűkebb környezetünket, hogy természetes módon tegyünk érte mi magunk valamit. Mert bár valóban túlterheltek vagyunk, annyira azért talán nem kéne eltávolodnunk magunktól, hogy már a saját felelősségünket se ismerjük fel.

Persze nem lehet mindenhez érteni, meg nem is kell, de azért szétválasztva dobálni el a saját szemetünket, az azét talán mégsem kíván akkora szakértelmet, csak egy kis odafigyelést. Mert persze figyelemre, egy kis plusz időre és utánajárásra, meg rendszeres foglalkozásra szükség van. De miért szánunk több időt szélcsengők aggatására a feng shui szabályai szerint (ami nekem egyébként tetszik, és érdekesnek találom), mint arra, hogy egy kis figyelemmel saját biokomposztot gyártsunk.  Szóval megint ott vagyunk a jó öreg körforgásnál, mert az a napnál is világosabb, ha a növények rendszeresen kapnak tápanyagot, szebbek lesznek, így a rózsák és citromfű palánták elemi érdeke is, hogy mi nekiálljunk komposztálni. (Mert van nekünk kertünk is ehhez az akcióhoz, nem a muskátlis ládáimat akarom komposzttal etetni, bár azt is megtehetném.) Egyszóval megtaláltam természetes szövetségeseimet: a szótlanul esedező, ártatlan kis növényeket, és majd jól rájuk fogok hivatkozni…

Szóval, ahogy így elmélkedtem a felelősség eltolásról és környezetünktől való elidegenedésről, hirtelen megakadt a szemem egy új komposztálási eljáráson. Ezt nekünk találták ki! Magyar találmány, egyszerű és nagyszerű, s pont az ilyen kényelmes, kisházakban élőknek való, mint mi vagyunk. Íme, a megoldás a komposztáló kas, ami komposztáló és veteményes egyben.  Szellős is, formás is, kevergetni sem kell túlzottan. Persze azért meg kell szokni,hogy külön gyűjtjük a háztartási szemetet, utána kel nézni, mit is lehet komposztálni, hogyan csináljuk a legjobb minőségű komposztot, de a lényeg, hogy a megoldás itt van!

Már látom is magam, ahogy méricskélek, verem le a cölöpöket, és fonom a fűzfavesszőkből a kast,  majd szemem előtt megjelennek a hálás rózsabimbók, paradicsomok és bormenták, kiknek lakhelyük a kaskörben vagyon.

Ebben a pillanatban csak azt nem tudom, honnan fogok ennyi fűzfavesszőt beszerezni, de bizotosan arra is találok valami megoldást.  :)

G.M.